Beszámoló – 2015. 03. 21.

 Március harmadik hétvégéjén tizennyolc lelkes, kirándulni szerető egyesületi taggal élményekben gazdag tavaszi napot töltöttünk együtt. A hosszú, komor tél után jókedvűen indultunk útnak, örömmel hogy végre búcsút inthettünk a hideg téli hónapoknak, és éppen kirándulásunk napján köszöntött be a tavasz.

 Első megállóhelyünkre érkezve meglátogattuk az Anna cukrászdát, ahol kellemes környezetben ittunk egy reggeli kávét, finom házi sütemények kíséretében. Nagyon jó hangulatban sétáltunk át a Faluházhoz, ahova Sebestyén István székely mesemondó meghívására érkeztünk és Sebestyén Sarolta vezetett körbe bennünket.

kakasd kakasd2

  Megtudtuk, hogy a község a honfoglalás korában királyi birtok lett, lakói magyarok voltak, 1720-ban az öt magyar család mellett már kilenc német család is élt itt. Az első betelepülői katolikus vallásúak voltak, a mai templom 1810-ben készült, majd 1876-ban és az 1900-as években bővítettek. 1945 áprilisában jelentek meg a bukovinai székelyek első menekültjei, Kakasdra többségében Andrásfalváról származó székelyeket helyeztek el. A székely telepesek közé 1947 őszén és 1948 tavaszán a csehszlovák-magyar csere-egyezmény alapján felvidéki, csallóközi magyarokat is költöztettek. A régi művelődési ház lebontása után 1987-ben indult meg a Makovecz Imre által tervezett Faluház építése, jelentős lakossági, kétkezi munkával, ünnepélyes átadására 1994-ben került sor, azóta számos rendezvény helyszíne (bálok, lakodalmak, művészeti kiállítások, konferenciák, kulturális műsorok). Ott jártunkkor is táncpróba zajlott, egy fiatal pár koreográfussal készült esküvői nyitótáncára. Mint idegenvezetőnktől megtudtuk, élénk kulturális élet folyik ebben az 1800 lakosú nagyközségben. A Sebestyén Ádám Székely Társulat 1972-ben alakult, az alapító kakasdi kántor és amatőr néprajzi gyűjtő volt. Halála után, munkásságának elismeréséért, tiszteletből a Hagyományőrző Együttes felvette a nevét. A Faluházzal megálmodott gondolat – a kiemelkedő két torony – az itt élő német ajkú és székely lakosság együttélését- összefogását jelképezi, akárcsak a ,,Zusammensleben,, (együttélés) szoborkompozíció. A vörösrézzel fedett nyugati a sváb torony, a keleti pedig a négyfiatornyos székely fatorony. Az előbbi az őslakosok tornyát formázza a katolikus templom mintájára, az utóbbi az andrásfalvi templom tornyát. Megcsodáltuk ezt az építészeti remekművet, mely egyedi stílusú, tölgyfa oszlopokra épített tetőszerkezetével, jellegzetes székely faragásaival, faburkolataival a székely mesterek szaktudását, jól megérdemelt hírnevét öregbíti. Méltán vívja ki mindenki elismerését a kazettás mennyezet, rovásírással és Erdélyország címerével. Már a bejáratnál nagyot dobbant a szívünk, ugyanis a főbejáratnál öt, egymás mögé állított székely kapu öt bukovinai települést jelképez: Andrásfalva (ahonnan a kakasdiak származnak), Istensegíts, Hadikfalva, Józseffalva és Fogadjisten. Az első tájszoba eredeti bútorai, berendezése a századelő kakasdi német életvitelét tükrözik. A székely szoba értékes gyűjteményével, szövőszékével, bútoraival adja vissza azt a hangulatot, sajátos kultúrát, amelyet a bukovinai székelyek a közel kétszáz évszázados elszigeteltségben szinte érintetlenül megőriztek és továbbadták az utódoknak. Bár a kakasdi székely közösség tevékenysége példamutató, az utánpótlás gondjával ők is küzdenek, mert a fiatalok egyre kevésbé törekszenek a hagyományok ápolására.

 Meglátogattuk a Szent Mihály arkangyal templomot, amely már ünnepi, lila díszben pompázott, gazdag berendezése: püspöki szék, csodaszép hímzésekkel díszített oltár, két oldalfülke tükrözi a falu népének jólétét és áldozatkészségét.

 Gyönyörű napsütésben indultunk tovább Bonyhádra, ahol megkoszorúztuk Wass Albert szobrát, tiszteletünket leróva irodalmi munkássága előtt, hiszen sok kellemes percet szerzett mindnyájunknak olvasmányaival. 1945-ös emigrációja után itt térhetett először haza, Magyarországra, kalandos úton. A bronzszobor Kolozsy Sándor Sidneyben készült műve, melyet Kolozsvárra szánt, de erre sajnos még várni kell. A helyi irodalmi társaság tagja, Szabó László felvette a kapcsolatot az író fiaival, akik Bonyhád városának adományozták.

 A Kálvária-dombon megnéztük a későbarokk stílusú kápolnát, meg a körülötte lévő sírkerteket, köztük a Perczel család sírkertjét, ahol Perczel Mór honvédtábornok is nyugszik. A legrégebbi sírhelyek 1800 évekből találhatók, osztrák-német neveket láttunk, illetve a dombra felvezető út mentén a Stációk fülkéit, melyet Stekly Zsuzsa helyi művész tűzzománc képei díszítenek. Ezután ellátogatunk a bukovinai székely házba, ahol már várt bennünket Barabásné Fábián Elvira. Takaros, rendben tartott udvarból (Illés Antal egyedi madáretetőit derültséggel nézegette kis társaságunk) jutottunk az autentikus parasztházba, ahol több helyiség őrzi a székely emlékeket. Osztovátát, a paraszti kézműves tevékenység egyéb eszközeit láthattuk egyik szobában, másikban a betlehemezés kellékeit, amely kellemes emlékeket idézett, Falusi József el is énekelt nekünk egy József-verset, melyet gyerekkorában tanult. Gazdag gyűjteményt csodálhattunk meg, és sok új ismeretet is szerezhettünk, felelevenedtek rég elfelejtett emlékek, mindegyre hallhattuk: édesanyámnak-nagymamámnak is ilyen ruhája volt, erről meséltek a szüleim, ilyet szőttek-fontak. Búcsúzóul elénekeltünk közösen egy székely nótát, amely valahogyan szóba került és derűs hangulatban indultunk tovább.

 Délután három órára értünk a Koller panzióba, előtte a buszból megszemlélhettük Bonyhád újonnan épült családi házas övezetét, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy ez a kis város olyan sokat fejlődött az elmúlt években, hogy sok nagyváros dicsőségére válna. Látványos jólét, tisztaság, rendezettség köszön vissza az utcákról, számtalan új középület, de láttunk több régi bukovinai stílusban épült parasztházat korhűen felújítva, amely gazdájának tetemes pénzébe kerülhetett, de úgy gondoljuk, hogy mindezek ellenére eszmei értéke még nagyobb lehet. Jó látni, hogy maradtak még olyanok, akik hűen őrzik épített örökségünket, és ehhez anyagi forrás is áll rendelkezésükre. Kellemesen elfáradva érkeztünk a panzióba, ahol finom bukovinai galuskával és borral vendégeltek meg bennünket.

 Utunk során találkoztunk több kedves emberrel és megerősödött bennünk az érzés, hogy milyen szép dolog hagyományaink őrzése, melyet különösen Bonyhád példáján keresztül tapasztalhattunk, ahol sok erdélyi és székely család él. Tisztelik őseiktől örökölt értékeiket és megbecsülik szokásaikat, büszkék származásukra és arra, hogy idegenben, menekültként is megállták helyüket. A látnivalókon túl azért is jó volt ez a kirándulás, mert jobban megismerhettük az egyesület tagjait, így a legközelebbi találkozáskor már ismerősként köszönthetjük egymást; feltöltekezhetett lelkünk a mindennapi gondokat hátrahagyva, tudtunk kedélyesen beszélgetni, meg énekelgetni. Várjuk a következő kirándulás alkalmát!