Beszámoló – Délvidéki kirándulás

2015 augusztus 19-én kora reggel útnak indult egy lelkes, 45 fős csapat bejárni a történelmi délvidék várait, templomait, műemlékeit. Tompánál csatlakozott hozzánk profi idegenvezetőnk, Mihály Péter, aki a Szegedi Tudományegyetem adjunktusaként vállalta a csapat kalauzolását. Így utólag kijelenthetjük, hogy nagyfokú tudásával olyan hatalmas információtömeget osztott meg velünk, amelyet mi magunk csak nehezen tudtunk volna összegyűjteni. Mint tőle megtudtuk, a mai Vajdaság területe kb. 20.000 km² (Szerbia 77.000 km²), magyar lakosságának száma 290.000 főre csökkent, amely 10%-t képezi Szerbia lakosságának. Földrajzilag három részre oszlik:

– Bácska, a Duna-Tisza között, városai: Magyarkanizsa, Zenta, Óbecse, Ada.

– Bánát, a Tiszán túli rész: Kikinda, Nagybecskerek, Pancsova

– Szerémség: Karlóca, Belcsény

A kissé körülményes határátkelés először kedvünket szegte, ugyanis egyik kedves, és talán legidősebb útitársunkat egy adminisztrációs hiba miatt leszállították, így két órát vesztegeltünk, elmaradt a koszorúzás a törött szárnyú turul szobornál, a vérengzés áldozatainak emlékművénél. Első megállónk Kelebia után Szabadka, mely 1439-ig királyi birtok, majd Hunyadi kézre kerül, 1470-ben vár épül a korábbi földvár helyére és elindul a városiasodása. Corvin János adományként Török Bálint apjának, Török Imre nándorfehérvári bánnak adta Szabadkát 1504-ben. A mohácsi vész utáni zűrzavaros időszakban az önmagát cárrá kikiáltó Cserni Jován (Fekete Iván, Jovan Nenad) kezére kerül a város. Cserni hadai felett Czibak Imre, váradi püspök  serege győzelmet aratott, Török Bálint a várat visszafoglalta 1527-ben, Cserni Jovánt pedig Tornyoson lefejeztette. Megítélése teljesen különböző a magyarság és a szerbség körében. Míg a magyarság elítéli a kegyetlenségei és rablásai miatt, addig a szerbség a független Szerb Vajdaság hősének tekinti. A trianoni békediktátum után szobrot állítottak neki Szabadka főterén.  A törökök 1542-ben elfoglalták Szabadkát, mintegy másfél évszázad elteltével, 1686-ban felszabadul, de a megszállás rányomta bélyegét a térségre, magyar alig maradt a városban. A török megszállás után elkezdődik az újratelepítés, a rigómezei csata után délről felfelé haladó ortodox lakosság mellé katolikus vallású délszlávok érkeznek, ezek a mai  horvát és bunyevác (katolikus) valamint a  szerb (ortodox) lakosság elődei. A települést Mária Terézia 1743-ban mezővárosi rangra emelte, majd 1779-től szabad királyi várossá nyilvánítja, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a  város a győztes kaponyai csatának köszönhetően magyar kézen maradhatott. A kiegyezés után elindul a fejlődés és a városiasodás, kialakult a város mai képe. 1869-ben elindul a vasút, 1896-ban megnyílt az első villanytelep, egy évvel később Palics és Szabadka között villamos járt. Ekkor nyeri el a város szecessziós  arculatát. A csodaszép épületek közül meglátogattuk a Városházát, a délvidéki szecesszió szimbólumát. Akárcsak a marosvásárhelyi Kultúrpalota, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján készült, 1908 és 1912 között.  A két alkotó mellszobra ott áll a városházával szemben a parkban, egy kék szökőkút mellett. Az épület, melynek hossza 105, magassága 76 és szélessége 55 méter, a magyar népi motívumokat is gazdagon képviseli. Díszes balkonok és ablakok, Zsolnay kerámiák, kovácsoltvas kapuk, fafaragások, pazar tetőzet kápráztatja el a látogatót. Az épület legjelentősebb terme, a tanácsterem vagy Díszterem, festett üvegablakai részben Róth Miksa alkotásai, melyek a magyar történelem nevezetes alakjait ábrázolják: Árpád vezért, Szent István királyt, Mária Teréziát és számos más történelmi személyt. Az első világháború után az új szerb hatalom képviselői eltávolították az üvegablakokat, majd 1941-ben visszakerültek eredeti helyükre. Itt most is két nyelven zajlanak a Tanácsülések. A sárga, avagy házasságkötő teremben a kor ízlése és pompája köszön vissza, a zöld patkóalakú asztal a népi hiedelem szerint szerencsét hoz az új párnak. A polgármesteri fogadóterem a Zöld terem, a nagy torony alatt található és itt fogadják a magas rangú vendégeket: külföldi delegációkat, minisztereket, egyházi személyeket. Egy kellemes séta és fagylaltozás után az egykori Szent István téren, Széchenyi utcában, mialatt megcsodáltuk a sétálóutca megmaradt palotáit, középületeit (Zsinagóga -1890, Dzsámi –új építésű), megkoszorúztuk Kosztolányi Dezső és Csáth Géza szobrát. Egykori iskolájuk előtt, egy szép parkban állított nekik emlékművet az utókor, melynek édesapja volt az igazgatója és a 17 évesen elbocsájtott írót ábrázolja, aki végül Szegeden fejezte be tanulmányait, majd Budapesten, Négyesi László legendássá vált szeminárumai indították el költői pályafutását. Az impozáns szecessziós épületben most is gimnázium működik. Itt tanult Csáth (Brenner) Géza is, kinek édesanyja Kosztolányi apjának testvére. Csáth Géza született zseni volt, orvosi tanulmányai mellett az irodalom is érdekelte. A várost elhagyva messziről látszott a Palicsi tó szépséges környezete, mely a gazdag középosztály kedvelt helye a háború előtt, sok szegedi családnak volt itt nyaralója, élénk társasági élet folyt, az impozáns szecessziós épületekben: Zenepavilon, Vígadó bálokat, ünnepségeket rendeztek.

Továbbutazva Zenta irányába, rövid megálló következett Csantavéren, ahol a Vatikáni Szent Péter bazilika kicsinyített, “falusi változatát” a csantavéri plébánia templomot tekinthettük meg. Csantavér a legmagyarabb település (92,5 %) és egyben a legősibb, Mátyás király édesanyjának birtoka volt. A hatalmas templom három évig épült, szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kis település ekkora méretű építményt, elképesztően gazdag belsővel létrehozott. A szilárd elhatározás mellett a környékbeli birtokosság támogatása és a lakosság kétkezi munkája, a mesterek tehetsége és önfeláldozása tette lehetővé, hogy megszülessen a plébános álma, aki híveivel Rómába látogatva, megfogadta, hogy ilyet épít a vajdasági magyar közösség számára és mikor elkészült, Szent Antal kegyeibe ajánlotta. Csantavér és Zenta között láthattuk a Fölsőhegyet, dél-Bánát fele haladva elhagytuk a hagyományosan jelentős mezőgazdasággal rendelkező és az ország éléskamrájaként emlegetett, magyar lakosságú Bácskát. Észak-Bánát legjelentősebb gazdasági központja Kikinda, a Bánátban a háború előtt németek laktak, ezért ez volt a leggazdagabb és fejlettebb rész, virágzó kereskedelemmel és iparral. A németek köztudottan nem szerették a szerbeket, nem tartották jó munkaerőnek, és a városaikba csak külön engedéllyel engedték őket beköltözni. Az a felállás alakult ki, hogy a magyarok voltak a földművesek és a foglalkoztatottak, a németek a foglalkoztatók, a szerbeknek a katonáskodás maradt. Ők, amikor háború volt, harcoltak, aki visszatért az kávézgatott, néha vállalt egy kis napszámos munkát, aztán újra kávézgatott, beszélgetett, amíg a pénze kitartott. Tito partizánjai teljesen felszámolták a német lakosságot, aki nem menekült el, lágerekbe zárták, így a templomok és régi szép közösségi épületek eltűntek, házaikat lelakták, és velük a jólét nyomai is eltűntek.

A zentai csata színhelyén, a Duna-parton  áll egy fekete zsindelyes emlékmű, mely a Savoyai Jenővel összefogó magyar csapatok török hódítók alóli felszabadításának állít emlékművet. A 150 éves elnyomás után fellélegző Vajdaságban ekkor kezdődik a fejlődés, templomok épülnek, a török dúlás okozta szegénység, elnéptelenedés után beindul az élet. Ekkor épül Nagybecskereken Csanád egyházmegye azóta Szerbiába “szakadt” Nepomuki  Szent János főszékesegyháza, melyet szintén ámulattal tekint meg a csoport. A neoromán stílusban épült templom szintén gazdag berendezésével kápráztat el bennünket, és valahogy belesajog az ember szíve, mikor belegondolunk, hogy az akkori szegény lakosság, aki a napi betevőt is nehezen szerezte meg, milyen áldozatokra volt képes a közösségért és hitéért. Ezután a belvárosban megnéztük a Vármegyeházát (a Temesi Bánság koronatartomány megszűnése után lett Torontál vármegye székhelye a község), amely előtt 1918-ig Kiss Ernő szobra állt, most I. Péter jugoszláv király lovas szobra látható. A híres piarista gimnázium – templom a magyar cserkészet bölcsője, megcsodáltuk a Népszínház, (itt Blaha Lujza is fellépett) és a Nemzeti Múzeum impozáns épületét, és átsétáltunk a város legrégebbi (1904) hídján, a Csóksétányon. Estére a Nagybecskerek melletti Muzslyán szálltunk meg, az Emmausz fiúkollégiumban, ahol bőséges vacsorával és szíves vendégszeretettel vártak bennünket. Megtudtuk, hogy a szórványban élő magyar diákok számára tartja fent a Szalézi rend az iskolát, mivel magyar anyanyelvű oktatási intézmény csak Nagybecskereken van, a falvak diákjai (mintegy 60 fő) a muzslyai katolikus és református iskolában tudnak tanulni. Ugyanakkor a többi szerb iskola nem fogadja be azokat a magyar diákokat, akik ebben a kollégiumban laknak (sic!!!). A templomot és a kollégiumot a magyar állam hozzájárulásával tudták felújítani és karbantartani, mert a szerb állam mostohagyerekként kezeli a magyar oktatást, a hitéletet pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Legnagyobb örömünkre megérkezett leszállított utastársunk is kis családjával, így eseménydús nap után mindenki kellemes élményeket elraktározva térhetett pihenni.

Másnap finom reggeli után indultunk Elemérre, Kiss Ernő aradi vértanú által épített Szent Ágoston r.k. templomban. Megkoszorúztuk a Kiss család címerével díszített vörös márványtáblát, melynek szövege:

„Ittebei és eleméri Kiss Ernő volt császári és királyi ezredes, a pápai Krisztus és egyéb rendek vitéze, későbben magyar honvéd altábornagy szül. Temesváron 1799. július hó 13-án, meghalt Ó Aradon 1849. október 6-án, mint az Ó Aradi vértanúk egyike

Kiss Izsákné sz. Issekutz Mária, Kiss Ernő nagyanyja Kiss Ágostonné sz. Bogdánovics Anna, Kiss Ernő édesanyja és Kiss Ernesztin, Kiss Ernő 7 éves leánykája

A családi kriptában nyugszik továbbá Bobor Györgyné sz. Kiss Rozália (1822. dec. 31. – 1900. jan. 22.), Kiss Ernő ikerlányainak egyike, valamint hajniki és kiskürtösi Bobor György (1819. május 24. – 1879. április 26.) férje, Hajniki és kiskürtösi Bobor Ernő, Bobor Géza, Bobor Gyula, Bobor Gyuláné sz. Jablánczy Róza, Bobor Gyula huszárszázados, Bobor Gyuláné sz. Dragomirestyie Vlaghovics Melanie, Sipeki Balázs Frigyes, Sipeki Balázs Frigyesné sz. Lászlóffy Mária.”

Az ötezer fős településen mára kb. 100 magyar lakos maradt, ebből általában 8 ember jár misére. A fiatalok külföldre mentek, vagy vegyes házasságokban élnek, a templom teljesen lepusztult.   A Lázár és Kiss család Erdélyből származik, örmény katolikusok voltak. Lázár Vilmos Nagybecskereken született. Eleméri templomban keresztelték.  Családja a közeli Écskán mocsaras, lakatlan vidéki uradalomból csinált néhány évtized alatt virágzó mintagazdaságot, amely a család birtokában maradt a második világháborúig. Kiss Ernő bár Temesváron született, családja Torontál vármegyébe kapott birtokán nőtt fel, nagyanyja Issekutz Mária könyvet írt gyógyító füvekről, amely ma is tananyag. Felesége, Horváth Krisztina, az első Anna-bál szépe. Csóka mellett, Nagykikinda környékén harcolt a szerbek ellen, megfigyelőként volt jelen a pákozdi csatában, bát Batthyány őt kívánta megbízni a magyar fősereg vezetésével. Sajnos Kossuth elhibázott diplomáciája miatt (a szerbekkel, akik még részt vettek a Milleniumi ünnepségeken, nem tudott időben egyezkedni, hogy egyesült erővel harcoljanak Bécs ellen, és Pákozd után, amikor helyzetben volt, is hezitált; Balcescuval csak 1849-ben kezdett tárgyalni, amikor Avram Iancu martalócai feldúlták a védelem nélkül maradt magyar falvakat) ezek az áldozatok nem hoztak győzelmet. Miután tisztelegtünk a sírjánál, ahova hamvait csak 1872-ben tudták hazacsempészni hű emberei, megnéztük az emléktárgyakat, melyet ebben az általa épített, de már pusztulásra ítélt templomban őriznek.

 

Belgrád irányába haladva kis kitérőt tettünk Torontálvásárhelyre, ahol a helyi magyar közösség emblematikus alakja, Széchenyi Jolán fogadott és megmutatta az általa gyűjtött néprajzi anyagot. Hatalmas elszántsággal próbálja megmenteni a magyar múlt emlékeit, olykor szélmalomharcot vív a hatóságokkal, de a közönyössé váló és beolvadásra hajlamos magyar közösséggel is, mert a fiatalabb generációk már nem tartják olyan fontosnak a hagyományőrzést, mint szüleik, nagyszüleik. Népművészeti értékekben gazdag kiállítást láthattunk, mely a tüneményes Jolánka néni nem mindennapi erőfeszítéseit tükrözi, ahogy összegyűjtötte a múlt emlékeit az idősektől, akik még abban a jó világban éltek és megmentette az enyészettől, hogyha mégis elér odáig az új nemzedék, hogy érdekelni kezdi a múlt, legalább múzeumban láthassák a korszak emlékeit. A mindennapi használati és munkaeszközök, fényképek, kézimunkák láttán felsejlett a számunkra oly kedves egykori világ, ahol az emberek közösen dolgoztak, ünnepeltek, és az ősi szokásokat megtartva dolgoztak szorgalmasan a hétköznapokon és szórakoztak társasági eseményeken, ünnepeken. Rövid séta után, amibe belefért egy cukrászdalátogatás, és helyi pékségben való bevásárlás, ahol finom, forró bureket vettünk hideg joghurtitallal, és a pékségben általános derültséget keltő jelenet után jókedvűen indultunk tovább. Torontál vármegyében, végighaladva az Avala (határvonal a Duna mentén, a Bánát és Szerbia között, egyben az Osztrák-Magyar Monarchia határa is volt) vonulatánál, láthattunk néhány érdekes nevű kis falut: Kovacsica, Antalfalva (elsütöttünk néhány poént, hogy bizonyára Kovács Icának és valamilyen Antalnak köze lehetett akár egymáshoz, akár a falvak elnevezéséhez). Megtudtuk, hogy Torontálvásárhely valamikor a Debeljava nevet viselte, sok piac volt itt, mindennap vásár és egy Debella nevű kövér árus uralkodott a kofák felett, innen ered az öregeinktől hallott „nagy debella” kifejezés, amit ma pejoratív értelemben használunk a hangos, nagydarab, hatalmaskodó emberekre.

 

Belgrádi városnézésünk esősre sikeredett, hatalmas nyári záporban értünk a “Sztambul” kapuhoz. A nándorfehérvári várban körbesétálva megnéztük a Kalemegdán parkot a Francia emlékművel.  A kapun belül I. és II. világháborús “arzenátl” láttunk, illir-római falrészeket, a “Ruzsica-templomban” ortodox misét.  A  Hunyadi kapun át jutottunk be a belső várba. A várfalra felsétálva csodálatos látvány a Duna Száva torkolata, a lakatlan “Hadi-szigetet” a távolban Zimony vára és a Hunyadi torony. Itt zúzta szét Hunyadi a török által összeláncolt hajóhadat, és nyitott utat a várba (Nándorfehérvár kapitánya Szilágyi Mihály, Hunyadi János sógora volt). A Száván túl az egykori Jugoszlávia kormányzósági negyede, Titó rezidenciája, a 25 emeletes Jugoszláv Kommunisták Központi Bizottságának épülete, a jugoszláv parlament épülete (Új-Belgrád) magasodik kihívóan. A magyar nyelvű emlék-kőnél helyeztük el koszorúnkat, az 1456. július 22-i diadalra emlékezve és majd elénekeltük a Himnuszt. A Tito bunker mellett elhaladva az 1716. évi péterváradi csata “hőse”, Damad Ali pasa türbéjéhez érkeztünk. Nándorfehérvár sétálóutcája meg az egész város nem váltott ki bennünk nagy érzelmeket. Romos, szétlőtt épületek között jellegtelen, sablonos bevásárlóközpontok, amely tucatszám találhatók mindenhol; közöttük elszórtan egy-egy régi palota, elhanyagolt állapotban, maradványaikban sejthető az egykori bérházak szépsége  de nincs történelmi városrész, egy ép utca, ahonnan visszaköszönne a 20. századi szépséges belváros képe.

 

Székelykevére utazás közben megálltunk Hertelendifalván, ahol a református templomban várt Halász Béla református püspök, előadásából megismertük a Bukovinából áttelepült székelyek történetét és a megmaradt magyarság szomorú helyzetét. Székelykevén házigazdáink fogadtak nagy szeretettel és szomorú történetekkel – személyes példákkal. A faluban Szent István napi ünnepséget tartottak, államalapításunk tiszteletére, amelyhez mi is örömmel csatlakoztunk, hajnalig tartott az élőzenés mulatság.

 

Harmadik napunk első megállója Galambóc vára. Tekintélyt parancsoló erőd, ami a hegyről a Dunába nyúlik. Nehezen megközelíthető, körbe van állványozva – felújítás nyoma nélkül. Vadregényes tájakon haladtunk tovább az Al-Duna legszebb szakaszain – Az aranyember nyomában – a Nagy-, illetve a Kis-Kazán szorosok irányába. Kora délután megérkeztünk Orsova kikötőjébe, ahonnan négy órás felejthetetlen hajóútra indultunk a Vaskapu szoros folyami szurdokvölgyén, mely a Kárpát medence legnagyobb részének egyetlen kifolyása a világtenger felé. A Duna bal partján – szemben az ókori római úttal – 122 kilométer hosszú „Széchenyi-út” a történelmi Magyarország balkáni kapujának megnyitását jelentette. Nem csupán a hajók vontatását, hanem – hajózási idényen kívül – az árunak szekéren való szállítását is lehetővé tette az addig rendkívül veszélyes és nehézkes szállítást forradalmasítva. Az al-dunai szakaszon a magyar kormány viselte a szabályozási munkálatok teljes költségét. Baross Gábor, a „vasminiszter” szervezte hozzá a feladathoz a költségvetési eszközöket. Lászlóvára előtt néhány kilométerrel, a Széchenyi-út megmaradt része mentén látható a sziklafalon a hatalmas, 10×7 méteres Baross-emléktábla. A tábla szövege öles betűkkel hirdeti: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf Szapáry Gyula miniszterelnök idejében Bellusi Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.

 

Negyedik nap első megállója Lepenski Vir – mezolitikus archeológiai lelőhely, ahol megtekinthetők az emberi települések első nyomai. Megnéztük a nagyhírű Szendrői várat, melyet a kétkulacsos szerb despota Brankovics György épített, itt tartotta fogva Hunyadi Jánost a második Rigó-mezei hadjárat után, s itt az ostrom közben halt meg 1494-ben Kinizsi Pál. Székelykevére érkezve a katolikus templomban fogadott bennünket az atya, kis beszámolót tartva az ottmaradt székelyek és magyarok mindennapjairól. Bárhol jártunk, a helyiektől két dolgot hallottunk: legnagyobb problémájuk a fiatalok elvándorlása, idegen országokba költözése és a vegyesházasságok, miáltal legnagyobb fájdalmukra megszűnnek a gyökereik, elhagyják hagyományaikat, hitüket; elfelejtik anyanyelvűket. Hálásak viszont a magyar kormánynak a műemléképültek, templomok felújításában, állagmegőrzésében nyújtott anyagi segítségért, mert az utódállamok előszeretettel hagyják összedőlni épületeinket, megszűnni közösségeinket, ellehetetleníteni az anyanyelvi oktatást, hitéletet, még a létezésünk nyomai is letagadnák.

 

Utolsó nap Pétervár – Újvidék a megállónk, melynek sétálóutcája kellemes meglepetés volt számunkra. Ugyanazt a városképet láthattuk, amelyet alapításakor, Mária Terézia idején kialakítottak. Hangulatos, Monarchia korabeli terek, egységes városkép, kisvendéglők,  cukrászdák (Europa cukrászda ajánlott, császárság idejéből fennmaradt sütemények, az alkotó államok sajátos ízei). Meglátogattuk a Mária Neve Katolikus templomot, ahol a helyi plébános fogadott bennünket és bepillantást nyertünk Pravoszláv templom mindennapi életébe. Délutánra Bezdánba érkeztünk, a Duna parti halászcsárdában (PIKEC) vártak bográcsba készült halászlével, helyi finomságokkal, melynek megkoronázása volt a 12 lapos Dobos torta (eredeti Monarchiabeli recept alapján). Élményekkel gazdagodva tértünk haza.

Az 1867-tel kezdődő fél évszázad egész Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska az ország és az egész Osztrák-Magyar Monarchia dúsan termő éléskamrájává. Bár alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt, gazdag falvai, modern városai, sűrű vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem Bácskában a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el.

A nagy vízlecsapolások, ármentesítés, csatorna- és töltésépítés hatására nőtt a termőterület, fejlődött a folyami közlekedés. A városok ekkor váltak a szó európai értelmében vett városokká: ekkor épült ki kővel borított út-, víz-, gáz- és csatornahálózatuk, gáz- majd villanyvilágításuk, a városi villamosvasút Szabadkán és Újvidéken. Impozáns középületek emelkedtek a kor divatos eklektikus, népi szecessziós stílusában.

Már ekkor megindultak azonban a ma tetőző kedvezőtlen demográfiai tendenciák a magyarlakta körzetekben, a születésszám csökkenése, a népesség elöregedése, európai „rekord” az öngyilkosságban. Mindezek ellenére nőtt a magyarok részaránya, mivel természetes szaporodásuk meghaladta a nem magyarokét, s a kivándorlók többsége sem magyar, hanem német, szlovák, ruszin, horvát volt. Ugyanakkor erős elmagyarosodás folyt a németek, bunyevácok-sokácok, zsidók körében, amit az azonos vallás is elősegített, míg a többi etnikumot, így a szerbet ez alig érintette.

Szerémségben nőtt a magyarság száma. Tömeges bevándorlása a határőrvidék kései, 1868-as feloszlatása után indult meg, ugyanis az előjogaikat elvesztett szerb határőrök, birtokaikat eladva igyekeztek Szerbiába költözni. Így a jó minőségű szerémségi termőföldeket igen olcsón adták el. Ennek a folyamatnak köszönhetően keletkeztek a Száva mentén a ma is meglévő zöldségtermesztő falvak: Herkóca, Nyékinca, Platics, Vogány.
A Fruška Gora déli oldalán, a filoxéra kipusztította szőlők helyén lévő egyházi birtokokat kisebb parcellákra bontva adták el a hegyvidék kolostorai. Így gyarapodhatott Satrinca és Maradék határa.

A gyarapodó magyarság harmadik vonulatát a nagybirtokokra érkező cselédség adta, később pedig a tőkét gyűjtött cselédség a magyar falvakat erősítette a lassú beköltözéssel. A Szerémség déli peremvidékére zalai, somogyi, baranyai, vagyis dunántúli magyarság érkezett. A vidék északi részére a Bácskából, Topolyáról, Kishegyesről, Temerinből, Moholról, Kúláról, Cservenkáról, Bácsföldvárról, Madarasról, Vaskútról, Bácsalmásról, Kiskunhalasról érkeztek tömegesen, de jöttek Csongrád megyéből és a Dunántúlról is.